Okos enged?

2009 szeptember 12. | Szerző: magio |

 Megint felháborodásomban írok, megint dühből…. ebből álltalában semmi jó nem sül ki, de muszálj kiadnom a pillanat hevében, majd később megpróbálok reálisan látni, most nem megy.

 

Történt ugyanis, hogy a párom felhívta a szüleit, h mi újság. És hát megint persze feljött, hogy mi van velem és a munkával. (ez természetes persze)… Nos párom elpályázott az egyyik szobába és ott folytatta a beszélgetést, hogy ne halljam… Ez már gáz.. Nagy nehezen elmondta h mit csinálok most (mert nyílt titok, hogy nem örül neki) és amikor bementem egy konyharuháért, csak ezt hallottam “de már dolgozik, már dolgozik”… Pukkkk… ez volt az agyam. Visszavetítve magam elé a lehetséges beszélgetés monológját, megállapítottam, h ez nem lehet valami “szép”. Nem is én lennék, ha nem kérdeznék rá, lobogó tűzzel a szemebe… Persze megint csak kinevvetett, és mondta, h nem volt semmi, csak kérdezték h mi van velem…

Szemembe hazudik wáááááááááááááááá… Micsoda??? Öt év óta a fáradságot sem vették, hogy egy kicsit is megimerjenek. Látjá a felszínt és ez nekik okké. Nem igaz, mert felteszik a kérdést, hogy mi van velem, és a válasz a “jól van” és evvel befejeződik. Nem szeretnék felületesnek tűnni és elfogultnak. Érzem én a helyzetet,  persze, nem akarják, hogy a fiúkat rossz helyzetbe, ne adj isten adósságba sodorjam. Éertem én ezt, nincs is ezzel baj. Teljesen normális szülői reakció

DE ne felejtsök el azt a nemes tényt, miszerint is mindennek két oldala van, és az csak egyy dolog amit ők látnak, és elképzelnek. De tény az, amikor nekem nem volt keresetem – hiába közös lakás, közös kassza, közös autó – én nem költöttem SEMMIRE, mert nem az én pénzem, és nem én kerestem, és ha akartam volna, és ha kellett volna, sem tudtam ki ölni magamból ezt az érzést, sajnálom, én mindent szívesen megosztok, abből nincs probléma, de én nem kérek soha. Ezek után tudni kell, hogy volt, hogy napokig csak vaajaskenyeret ettem, míg ő étteremben ebédelt, és ezt nem azért mondom, mert sajnáltatom magam, hanem azért, hogy rávilágítsak, hogy mennyire nagyon rosszul gondolják, és ítélik meg a helyzetet, látatlanba, úgy hogy ezzel engem nem kicsit megbántanak. És ha nem tudnak semmit, akkor meg ne ítélkezzenek. És amíg én kerültem munkanélküli helyzetbe, addig nekem gyűlt a mínuszom, és nem NEKÜNK….

 

Szóval kiakadtam eléggé… most hogy leírtam egy kicsit jobb…

Gondolkodtam, hogy telán én rontottam el, és igyekeznem kellene, hogy jobban megismerjük egymást. Én törekedtem rá eddig is, de nem találok elég erős visszajelzést, hogy ennek van értelme, és be kell vallanom gy lassan 5 év után már belefáradtam… NIncs már kedvem tovább bájologni, és tudom, h itt nem velem van a probléma, ha nem úgy áltatlában… Okos enged? Meddig, ha már nincs hozzá ereje??