2009 július 31. | Szerző: magio |

 

 Ma nagyon rossz volt felkelni, mert olyan valakivel álmodtam, akivel
nem kellett volna…

15-16 évesen a középiskolában borzasztó szerelmes voltam egy srácba. Azt
hiszem “P” volt az életem első nagy szerelme… Nem hiszem, inkább
tudom.

Tudom hülyén hangzik, hisz mindenkinek volt nagy nagy szerelme, vagyis azt
hiszi, hogy hogy szerette… Megismerkedésünk elég romantikus volt, és nagyon
nagyon sokáig tartott, mire először szót váltottunk (kb 4-5 hónapig csak
írásban kommunikáltunk)… És mire eljutottunk arra a szintre, hogy akkor most
beszélgetünk, meg minden, pont addigra elballagott, és “ott
hagyott”…1 év volt mire kihevertem (amennyire lehetett), az utolsó csepp
a pohárban az volt, mikor utána utaztam , és pechemre “P” pont akkor
nem volt otthon… (egy nappal előttem ment el, és tervezett maradásom után egy
nappal érkezett haza) Így minden féle tovább érzelmi shokk miatt ezután le
kellett zárnom… Ez még plusz félévet jelentett. Szóval nagy nehezen és
duzzogva kivertem a fejemből. Elkezdtem élni az életem, és úgy döntöttem
eljárok edzeni, hogy lefoglaljam magam, és ne azon gondolkodjak, hogy mi lett
volna ha… Fél év múlva teljes mértékig a napi rutinommá és a lételememmé
vált. Erős lettem, formás, kemény, magabiztos. Nagyon jól éreztem magam, 
és már csak úgy gondoltam rá, mint egy kósza kalandra (legalább is próbáltam).

 

Mindig is a kemény, rosszfiúk vonzottak… ( “P” és a Párom
kivétel :D) Így nagyon megtetszett az egyik edzőtársam. Aztán bele is
kavarodtam teljesen, és sokszor már úgy jártam edzeni, hogy szinte csak rá
koncentráltam. Nagyon jól teljesítettem, és elkezdtem azért edzeni, hogy
elindulhassak egy fitness-versenyen. Támogatott és tetszett neki. Sokat
barátkoztunk, így visszagondolva, nagyon aranyos volt. Egy bulin jöttünk össze,
nagy nehezen, mert mindentől függetlenül, nagyon szégyenlős voltam, de
megléptem, amit meg kellett, mert nem akartam elveszíteni őt is…

 

Nagyon bonyolút volt, ahogy indult a kapcsolatunk… Ő nem tudta mit akart,
és persze nekem annál jobban kellett… Így nagy kínok árán mendegélt. Ő nem
volt velem teljesen megelégedve és ezt mindig is a tudtomra hozta. Engem
zavart, de mindig hajtott hogy egyre jobb  és jobb legyek… Húztuk másfél
évig, rengeteg gond, vita, megaláztatás és minden volt még benne… De
szerettem.

 

Eljött az idő, és megismertem az én kis párocskámat. Mindkettőnknek igazi
tűz volt első látásra, még ha rettegtem is tőle, ő nyomult 🙂 Eldöntöttem, hogy
nem szenvedek többet egy olyan kapcsolatban, aminek már az értelmét sem látom,
hisz másfél év alatt egyszer nem mondta ki, hogy szeretlek, és ami még rosszabb
én sem beszélhettem róla és nem is mondhattam… Így odaálltam elé, és
elmondtam neki, hogy itt az ideje, hogy elmondja, amit érez. Terelt, és nem
mondta ki, csak azt, hogy tudod, tudod… Tudtam. De akkor és ott az már kevés
volt, így elhagytam.

Tisztában voltam a következményekkel, hogy ez nem lesz olyan egyszerű, mint
ahogy én azt szerettem volna- pórul jártam, megbosszulta rajtam elég szépen és
látványosan… Hülyén hangzik, de tudtam, hogy szinte ez elkerülhetetlen, így
mint egy vizsgán, átestem rajta. Hamar „magamhoz tértem”, leporoltam magam, és
éltem az életem.

A párommal összealakultunk, és mondanom sem kell, hogy már nem jártam
edzeni, egyrészt, mert a friss szerelemtől az orromig sem láttam, másrészt nem
akartam már visszamenni többet…

Így a végére már három súlyos dolgot tettem lakat alá – mélyen – két
“kapcsolatot”, és az álmomat… 

Sharon blogját olvasva – felelevenedtek. Ha annyira harcoltam volna az
álmaimért, mint ő, akkor elértem volna a célomat. De feladtam.

És hogy bánom e? Egyrészről nem. De másrészről hiányzik nagyon az edzés, sajnos
időközben rámragadt egy (jó)pár kiló :(… De azokat a pillanatokat, amiket
helyette éltem meg, nem veszíteném el semmiért. Tovább léptem, és
“életteret” teremtettünk magunknak. “Sikeres” lettem,
amennyire lehetett. És most kezd összeomlani az ingoványos talajra épített
váram. Biztos vagyok abban, amit eddig elértem, Biztos vagyok a kapcsolatomban,
hogy semmiért és hogy senkiért nem adnám oda, és büszke is vagyok mind erre.

De elbizonytalanodtam abban, hogy ez az egész – mindenem ami van – azért van meg nekem, mert én
tényleg ezt akartam, vagy azért, mert ezt várták el tőlem???…

Magio